1989. június 4.-én a kínai néphadsereg több mint százezer katonája kerítette be a több hete ülősztrájkot folytató diákokat a pekingi Tienanmen-téren. A tüntetések április közepén kezdődtek a Mennyei béke terén. A kivonuló egyetemisták saját diákszövetséget alapítottak, amely a demokráciáról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról akart tárgyalni a hatalom birtokosaival.

A kínai reformtörekvések ekkor már egy évtizede zajlottak és már a legfelsőbb vezetésben is volt bázisuk, Csao Ce-jang miniszterelnök és köre képében. A forradalom veteránjai és az akkori erős ember, Teng Hsziao-ping, nem engedhettek. A süketek párbeszéde folyt heteken keresztül és a tüntetők nem érezték a veszélyt. Azt hitték, hogy a világ velük van, és az először felvonult hadosztály is gyorsan szimpatizálni kezdett a tömeggel. Bíztató jeleket láttak és valószínűleg nem hitték el, hogy erőszakkal fogják eltiporni mozgalmukat.

A vezetés utolsó békés kísérlete május 19.-én volt. Ekkor látogatott ki a térre utoljára vezető politikus. Csao Ce-jang ekkor már tudta, hogy egyedül maradt. Könyörgött a diákoknak, hogy menjenek haza, de ekkor már ők sem engedhettek. Megrészegültek és azt hitték, hogy a győzelem kapujában vannak. Nem ott voltak. Május végén megtartották a legnagyobb tüntetésüket 500.000 ember részvételével, azonban a hatalom birtoklói másnap már a leszámolásról tettek közzé nyilatkozatot.

Az új hadosztály megérkezett és június 4.-én polgárháborús övezetté változtatták Pekinget. Tankok kövek ellen. Mire a Tienanmen térre értek, már meghalt 500 ember. A vérfürdő azért nem teljesedett be, mert a fiatalokban volt annyi józanság, hogy nem akartak feláldozni több ezer embert és megkezdték a rendezett elvonulást. A nap mérlege valahova 500 és 3600 halott közé tehető. Ezután pár napig még a hadsereg volt az úr. Letartóztattak 120.000 embert, aki tehette a diákvezetők közül, az távozott külföldre.

A világ felháborodott, de azért nem túl nagyon. A sajtó kicsit kiabált, egy jó pár ország pedig beszüntette a diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal. A gazdasági szankciókig azonban nem jutottak el. Ebben a helyzetben is megmutatkozott, hogy a fejlett világnak fontosabb a piac és a nagypolitika, mint holmi emberi jogok. Ezek az emberek azonban nem haltak meg hiába. A reformfolyamatok már visszafordíthatatlanok voltak, csakúgy mint 1956-ban Magyarországon és Lengyelországban, vagy 1968-ban Csehszlovákiában. A régi motorosok fokozatosan kiszorultak a hatalomból, az új miniszterelnök pedig Csiang Cö-min lett, aki békésen tudott párttitkárként rendet teremteni Sanghajban.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy olimpiai megnyitót tartottak 2008-ban abban a városban, ahol nem egészen 20 évvel korábban lánctalpak tiporták el egy nép hangját.

Tags: 1989, emberi jogok, Kína, Tienanmen-tér